Julie's private life

lebetegedtem, nem kicsit. és mit tehet egy ágyba kényszerített lány, ha unatkozik? kifesti a körmét... szabadkőműves jelképekkel díszítve.

a minőség nem túl jó, de a lényeg megvan.
ezen felül mit csináltam még...? olvastam Edgar Allen Poe-t, aztán most Örkény Istvánt, este pedig egy bögre kakaó társaságában filmet fogok nézni.

a fentiek mind alig lényegesek, de néha kikapcsolódni is kell. ami lényegesebb, hogy sikerült beszélni az immunológussal, aki azt mondta, hogy - nem vagyok HIV pozitív, és - talán tud adni egy olyan antibiotikumot, ami végre legyőzi a fertőzést. ha ez sikerülne, akkor talán nem kéne megműteni bő egy hónap múlva. nem akarom elkiabálni, de nagyon örülnék neki. :)
jövő hétfőn kell majd visszamennem, majd meglátjuk mi sül ki belőle.

nem értem az agyam működését. miért bánok meg olyasvalamit, amin már úgysem tudok változtatni? miért ostorozom magam az elszalasztott pillanatokért, amiket már úgysem tudok visszahozni? és vajon, ha mégis változtathatnék a dolgokon, megtenném-e? ha megtenném, jobb lenne-e utána?
ilyen kérdések kavarognak a fejemben. pedig teljességgel felesleges. tipikusan mi-lett-volna-ha dolgok ezek.

rosszul működök. vágyódom a szeretet után, holott úgysem tudnám viszonozni. akkor pedig ez önzés. és mégis. ezek szerint önző vagyok.

végezetül pedig elnézést a fenti nyafogós gondolatokért, a betegség és a fáradtság van rám ilyen hatással.

tegnap délután anyával részt vettünk a Nemzeti Színház nyílt napjának keretein belül egy kulisszajáráson, benéztünk egy felolvasásra, majd megnéztük Moliére - Fösvény című darabjának nyílt próbájára. ez utóbbinál felmerült bennem, hogy mekkora meló lehetett az általunk látott előadás megcsinálása, tekintve, hogy el kellett térniük a darab valós megjelenítésétől, nehogy lelőjék a poént. de jól játszották, hogy ott találják ki a dolgokat. :D
összességében nekem nagyon tetszettek a programok, gyakrabban kéne hasonlókon részt vennem.
erről a délutáni dologról csináltam pár felvételt, ezt egy vlog bejegyzés formájában meg is lehet nézni:

este az öcsémmel, Mátéval elmentünk a Hunniába, mert már nagyon kíváncsi voltam a Magyar Színház színészeiből álló, Harmadik Figyelmeztetés elnevezésű együttesre. nos, mit is mondjak, felülmúlták a várakozásomat, viszont a közönség kiborított. csupa sznob, mint a színházba járók általában. ez a mi kis országunk... ettől függetlenül én élveztem, csak Máté már nagyon unta magát, úgyhogy valamivel egy után eljöttünk.

most lebuktam! találtam egy oldalt, ahol kategorizálva vannak a bloggerek a blogjuk színe alapján. nekem mindkét blogomban a fehér dominál, és erre a színre ezt az elemzést írták:

"A fehér blogok tulajdonosai nagyon fantáziadús és kreatív emberek, akik naplóírás közben komplett mesét képesek megalkotni. Párkapcsolatok terén az író szintén mese világban él. Elképzel magának egy herceget vagy hercegnőt, és erejét nem sajnálva keresi őt. A fehér színt általában az óvatos lányok preferálják. De sajnos más jellemzőt nem lehet elmondani a blog tulajdonosáról, mert tulajdonképpen bármilyen jellemű ember választhatja. Gyakran olyanok, akik énjük titkos tulajdonságait nem kívánják a nagyvilág elé tárni."

ehhez annyit fűznék hozzá, hogy kb a fele igaz csak rám. és a hercegnős része nagyon megnevettetett. és ajánlom Eszter figyelmébe.

kezdem egyre jobban utálni a biológia órákat. épp a szaporodást vesszük, és mikor a tanár azt magyarázza, milyen a normális szex, én csak lesek, és próbálom magam összehúzni, és legszívesebben láthatatlan lennék. olyan hülyén érzem magam. pedig amúgy semmi bajom az egésszel. csak diszkriminálva érzem magam.
továbbá a magyartanár teljesen kikészített idegileg. írtunk ma Ady életrajzából, és utólag közölt olyanokat, hogy pl. Léda és Csinszka nevének eredete is kellett volna, meg hasonlók, amik szigorúan véve se nem tények, hanem mesék, és nem is kapcsolódnak Ady életrajzához. mondjuk ennél a tanárnál csoda, ha le tudunk érettségizni. semmit sem tanít igazán. én már le sem írom, amit az órán mondd, itthon készítek utólag - vagy előre - jegyzeteket a tankönyv, vagy a Wikipédia alapján. és még egy sort sem gyakoroltunk az érettségire. Gabóék már egy éve esszéket írnak, és hasonlók, mi meg hallgatjuk, ahogy olyan dolgokat mesél, amire semmi szükségünk ahhoz, hogy leérettségizzünk.

szóval ennyit az iskoláról. fura egy hely, az biztos, tele fura emberekkel.

úgy tűnik, lebetegszem. ez már csak azért sem jó, mert nem igazán nevezhetném az immunrendszerem állapotát kielégítőnek.

azt már leírtam, mit csináltam szombaton, most leírom a vasárnapot. anyával, Gabóval és Mátéval tiszteletünket tettük a Királyi Vásáron, amit azt hiszem, négyünk közül én élveztem a legjobban. tudtunk kedvezményesen színházjegyet venni, és ez a tény teljesen bezsongatott. az Új Színházba, a Még Egyszer Hátulrólra vettünk jegyeket. én ezt az előadást már láttam, de szerettem volna a többieknek is megmutatni.
ma pedig reggel Gabó elkísért a suliba, majd haza ment. én pedig egész nap majd' meghaltam, mert fáj a torkom és hőemelkedésem van.

most pedig egy kis elmélkedés...
azt vettem észre, hogy régen az volt a természetes, hogy végigaludtam az órákat az iskolában, és eszembe se jutott, hogy talán tanulni kéne. most pedig az a nagy helyzet, hogy az a természetes, hogy az órákon minden elhangzott szót, minden táblára írt dolgot én is leírom a füzetembe. (megjegyezném, eddig füzetem sem nagyon volt...) akármi is történjen, potyogjanak tündérek az égből, ez már automatikussá vált. pedig a konkrét motivációm és lelkesedésem épp alább hagyott.
és itt rá is térnék a probléma részére. talán csak a fáradtság miatt, de kezd elmúlni a lelkesedésem. most ezzel mit tegyek? én nem szeretném, hogy ez elvesszen. de jelenleg úgy ég a fejem és olyan fáradt vagyok, hogy még az ilyen egyszerű kérdésre sem tudom a választ.

gondoltam, írok a tegnapomról egy kicsit...

Gabó újból meglátogatott, és este elmentünk egy új klubba, aminek a neve Barba Negra. két koncert volt, az első Jolly Roger, a második Dust 'n Bones. én persze voltam olyan idióta, hogy magassarkú csizmában mentem, és a végére már meghaltam, úgy fájt a lábam, sőt, még most is fáj. a lényeg, hogy élveztem az estét, a harmadik vagy negyedik sör után már kezdtem jól is érezni magam, aztán egy luxemburgi nő, akivel összebarátkoztunk, hozott citromos vodkát. Magyarországon miért nem lehet olyat kapni?? abból is megittunk jó néhány felessel, és az után már szépek is voltunk. reggel pedig azt vettem észre, hogy egy kicsit elment a hangom, és annyira fáj a lábam, mintha üvegszilánkon járnék.
jó volt találkozni régi ismerősökkel, és új embereket megismerni. ez hiányzott nagyon a régi dolgaim közül. utoljára hasonlót talán a szülinapomon csináltam, de az se volt az igazi. a lényeg, hogy egy ilyen kikapcsolódás már nagyon kellett.

tegnap előtt összerittyentettem egy kis fotózást. erről itt lehet bővebben olvasni: Fotózás.

már két napja olyan szinten be vagyok indulva, hogy az borzasztó! tegnap, amikor az utcán mászkáltam, minden egyes szembejövő járókelővel flörtöltem. még egy répát rágcsáló öreg bácsival is! ma pedig kis híján letepertem az új filozófia tanárt. csak a mérhetetlen önkontrollom tartott vissza. és holnap is lesz filo. oda kel majd ragasztanom magam a székhez... nem néz ki jól, csak olyan kis édes. és mondom, újabban a legyet is röptében.
hát mi van már velem? eddig olyan jól bírtam a cölibátust. bele sem merek gondolni, mióta nem dugtam. lehet, hogy ez a baj. de miért épp most jött ki rajtam? ha ez az állapot továbbra is fennmarad, én nem tudom, mi lesz velem a szombati koncerten...

végig énekeltem a délutánt, és rájöttem valamire!
mindig, miután éneklek fájnak a hangszálaim, és nem értettem, miért. az világos volt, hogy valamivel túlerőltetem, de nem tudtam, mivel. hát, most rájöttem. folyton olyan dalokat éneklek, amiket eredetileg férfiak énekelnek, így hát maguk a dalok is olyanok. naná, hogy belefájdul mindenem néhány órás éneklés után! szóval most azt találtam ki, hogy rendben, énekeljek pasi-dalokat, de utána mindenképpen énekelnem kell levezetésül olyan dalokat is, amiket nők énekelnek. ez egy fokkal javít a helyzeten, kevésbé fáj utána minden.

rávettem magam, hogy megnézegessem a régi blogjaimat. hát, mit ne mondjak, ledöbbenek magamtól...

az első, és legszembetűnőbb megfigyelésem az volt, hogy milyen hosszan tudtam írni régen. nagyon sokat!
a másik, hogy te jó ég, mikről írtam! annyira unalmas dolgokról. illetve pontosítok: vagy unalmas volt, vagy pletyka-alap. és még csodálkoztam akkoriban, hogy miért  pletykáltak rólam annyit. sőt, így visszaolvasva a bejegyzéseket már én is ugyanazokat pletykálnám magamról, ha még aktuális lenne. hogy nem vettem észre akkor, hogy mit írtam? bár felmerült bennem, hogy lehet, direkt írtam provokatívan, mert ennyire unatkoztam. vagy a franc tudja.

olyan furcsa visszaolvasni, hogy ami akkor az életet jelentette nekem, azt ma már szánalmasnak tartom. és lehet, így leszek ezzel újabb néhány év múlva, ha a mostani bejegyzéseimet olvasom vissza. :)

nem sokszor voltam eddig külföldön. először 2009. nyár elején, Prágában, egy napra. reggel indultam, másnap reggel jöttem. Mötley Crüe koncert miatt volt. aztán majdnem egy éve, Milánóban, ha jól emlékszem 5-6 napra. akkor csak úgy "kiruccanunk", és rettentően élveztem. úgy egy hónap múlva megint szeretnék Prágába menni, szintén egy napra, szintén egy koncert miatt.
de arra gondoltam, hogy mennyire jó is lenne utazgatni, várost nézni, világot látni. így aztán úgy döntöttem, ha nem jön be az éves tervem, akkor jövő nyár elején nekivágok Európának, és csak utazgatok. pénzem az nincs, de valami hippi-módon megoldom. annyira jó lenne, és úgy vágyakozok az után, hogy más országokba is ellátogathassak, és nem csak 1-5 napra, hanem addig, ameddig kedvem tartja.
például sokszor eszembe jut Milánó. nagyon jól éreztem magam ott. az emberek, akiket megismertem kedvesek voltak velem, a város gyönyörű, és egyszerűen szabadnak éreztem magam. nem volt megfelelési kényszerem. egy néhány napos pillanatra átélhettem, hogy milyen, ha az ember maga van. szeretném ezt újra átélni.

ma ismét jelet kaptam, hogy ne térjek le az utamról. legalábbis ez most kísértetiesen hasonlított a múltheti jelhez. :D
nos, ma hazafelé jövet a 4-6-os villamoson láthattam a kedvenc színészemet azok közül, akik a Vámpírok Báljában Alfrédot játsszák. ő nem más, mint Mihálka György. ugye, hogy olyan, mint a múlt heti?
nem bánnám, ha a sors minden héten meglepne egy ilyen jellel. (ha már itt tartunk, mondjuk jövő kedden, kora délelőtt a Blaha és a Nyugati közti szakaszon jöhetne a következő jel. xD)

ennek a mai jelnek a tiszteletére most, ahogy haza értem elkezdtem - megint - ezt a dalt énekelni:

kora reggel egyébként - a szomszédok és családtagjaim nagy örömére - Jézus Krisztus Szupersztárt énekeltem, de ha most a fenti dallal már könyékig leszek, a Sunset Boulevard-ból jön egy dal, még pedig ez:

igaz, az egész délelőttöm el lett baszva az idióta iskolai programmal, de legalább a délutánom jó lesz, dalolással teli.

az életem egy újabb területén jutottam elhatározásra. mégpedig a kinézetemmel. szeretem a piercingjeimet, a fülbevalóimat, ha színes lehet a hajam, a gyerekes ruhákat... viszont tisztában vagyok azzal, hogy ezt mennyire nem tolerálják.

így tehát úgy döntöttem, hogy majd a ballagásom környékén megszabadulok mindezektől, addig pedig kiélvezem, hogy megvannak ezek a dolgaim.

jelenleg csak vulgáris szavakba tudnám önteni a gondolataimat. na jó, igyekszem.

épp nehezemre esik az érzelmetlenség, és nem vagyok hozzászokva, ez pedig bosszant, sőt, egyenesen dühít. szinte meg sem tudnám mondni, mi váltja ki belőlem néha az érzelmek csíráját. ráadásul már rég volt, hogy ezzel kellett birkóznom. hát, néha még a legjobbakkal is megesik. viszont ilyenkor tényleg ötévesnek érzem magam. szemétség!
ha ez történik, az mindig megijeszt, félelmet vált ki belőlem. félek az érzelmektől. ami kicsit fura, hiszen a félelem is egy érzelem. ilyenkor csak az segít, ha foglalkozok kicsit az adott érzelemmel - jelen esetben a vágyakozással a szeretet után -, és aztán ha ezen túl vagyok, elnyomom az összes érzelmet. meglesz ez, csak nyugi. csak ne kezdjem el sajnálni magam, mert akkor akár jöhet a fejlövés is. hű, de rühellem magam, meg a kibaszott érzelmeimet!

nem hazudtam én, csak elhallgattam dolgokat. de legalább jó okom volt rá. félreértették volna. nem azért, mert nem ismernek, hanem mert nem ez a normális, és annyira szeretnék, ha éreznék valamit. hát, most leírom az igazságot.
valójában gyakran gondolok rá. tisztelettel, csodálattal, és egyfajta bizonyítási vággyal. nem azért, mert bármit is érzek, hanem mert van egy olyan tudatom, amit nevezhetünk küldetéstudatnak, de ez inkább egy megérzés. és mivel megérzésekben hihetetlenül jó vagyok, hát ezért gondolok rá sokat. tudom, hogy be fog jönni a megérzésem, és emiatt kell. ha pontosítani akarom ezt a tudatot, az így hangzana: tudom, hogy a legtöbb ember azért akkor és úgy jön erre a Földre, hogy más emberek útját befolyásolja. és én felismertem az egyik ilyen feladatomat. utólag már többet is felismertem, de előre még soha. bár gyakoroltam, hogy menjen ez is, valószínűleg ennek köszönhető, hogy most idejében megéreztem. ez nem egyoldalú. fel tudnám sorolni azokat az embereket is, akiknek az én utamat kellett befolyásolniuk eddigi életemben. és azt hiszem, ez most egy kölcsönös befolyás lesz. én pedig természetesen kíváncsian várom az időt, de nem vagyok türelmetlen, sőt, ismét nyugalom van bennem, hiszen tudom, hogy aminek úgyis meg kell történnie, az meg fog történni.
ha elmondtam volna mondjuk Gabónak, talán megértette volna, de olyan lelkes tud lenni, hogy rögtön érzelmeket magyarázott volna a puszta értelembe. én pedig ezt értem meg. de sokszor jobb megkímélnem magam a magyarázkodástól. az olyan értelmetlen. vagy hagyhattam volna, hogy gondoljon, amit akar, de azt sem tartottam tisztességesnek. jobb így, hogy megtartottam magamnak ezeket a gondolatokat. és most ide leírva az emlékezést szolgálja. hogy sose felejtsem el, honnan indultam el ezen a teljesen új úton.

úgy érzem, folytatnom kell a változásokról szóló beszámolómat, hiszem majd hónapok múlva érdekes lesz visszaolvasnom ezt a folyamatot.

ma megírtam a fizika pótvizsgát is, és végül mind a két tárgyból átmentem, megkezdhetem pár nap múlva az utolsó évemet. ma Gabó kérdezett arról, hogy milyen érzés ez, és mik a terveim. íme a válasz:
érzésnek semmilyen. mondhatnám, hogy megkönnyebbültem, de alig izgultam az elmúlt pár napban, inkább jól éreztem magam. furcsa. megint csak. annyit azért el tudok mondani, ezzel, hogy hivatalossá vált, átmentem, az eddig képlékeny terveim a jövőre nézve fizikai valójukban kezdtek el megjelenni lelki szemeim előtt. valósággá váltak. és akkor át is térnék a tervekre. el kéne adni a pianínót, és venni helyette egy szintetizátort, amin visszahoznám rég elveszett zongoratudásomat, ugyanis szegény pianínó úgy el van hangolódva, hogy esélytelen akár egy darabot is eljátszani rajta. továbbá szeretném felkeresni a régi énektanáromat, hátha visszafogadja a tékozló leányt személyemben. ezen felül persze szeretnék tanulni. és ez nem olyan tipikus szeptemberi ígéret, hiszen nekem vagy fél éve kicsit mást jelent a suli, mint a normális embereknek. és szórakozni is szeretnék. előreláthatóan két hét múlva lesz egy Jolly Roger, Dust n' Bones koncert, rá egy hátre Harmadik Figyelmeztetés koncert, aztán József és a Színes Szélesvásznú Álomkabát a színházban, majd októberben egy prágai Vains of Jenna koncert, illetve még egy Operaház Fantomja. aztán megműtenek. meg aztán még decemberre is kinéztem két színházi előadást...
eddig ez a terv. igaz, nagy része még kidolgozás alatt áll. például a sport. régebben, úgy másfél hónapja úszni szerettem volna, de ez lehetetlenné vált, ha nem akarok másokat megbetegíteni. így maradt a kocogás, és a biciklizés. csak ki tudja, mennyire bírja majd a lábam. de azért elképzelésnek nem rossz.

hát, jelen helyzetemről ennyi. bízom benne, hogy sikerül minden tervemet megvalósítanom.
még a végén elhivatottá válok...

változások kiteljesedése.

majdnem pont egy nappal ezelőtt vitattuk meg Gabóval, hogy az utóbbi fél évben mennyit változtam. elértem antiszocialitásom csúcsát, az érzelmeimet nulla és egy közöttire redukáltam, és újabban még terveim és céljaim is vannak.
ám nekem úgy tűnik, a napokban teljesednek ki a változások, vagy legalábbis megnövekedett intenzitással tombolnak. kezdem összerakni a fél év alatt elnyert tulajdonságaimat úgy, hogy az előnyömre váljék. (persze mindig bennem lesz az, hogy vajon hosszútávon is előnyös-e?)

a jelen állás az, hogy már csak a fizika vizsga van hátra, mivel a matekot sikeresen teljesítettem. így utólag belegondolva - tisztában lévén az akkori körülményekkel - igencsak eltekinthettem volna ennek a két vizsgának a megismétlésétől, de akkor még ki tudta, hogy ez alatt a két hónap alatt ilyen szintre fejlődök. a lényeg tehát, hogy érdekes dolgokat forgatok a fejemben.
példának okáért, szeretnék ősszel érettségizni énekből. novemberig odatenni magam minden téren, legyen az iskola, vagy a jövőm megalapozása. (sajnos a kettő manapság már nem ugyanazt jelenti.) de ha nem akarok ennyire előreszaladni, egy mára vonatkozó példa: azon dilemmázok, hogy elmenjek-e arra a castingra délelőtt, vagy sem. az ellenérv, hogy fél Budapest elmegy rá, így nem sok eséllyel indulhatnék. a mellette érv pedig végül is ugyanaz, mert ha az esélytelenek nyugalmával megyek oda, még meglepetés is érhet, illetve talán nem görcsölök annyira rá. (bár erre megvannak a saját módszereim: 2-3 tabletta Profenid.)

tehát, most éppen ez foglalkoztat. illetve ha már itt tartunk... az is, hogy a csütörtöki nap milyen jelentéssel bírhat. én hiszek abban, hogy ha az ember nagyon tanácstalan, akkor az élet megmutatja neki, hogy merre induljon, milyen döntést hozzon. és ha úgy vesszük, a csütörtök alátámasztotta a legújabb terveimet.
azért örülnék neki, ha még egy kicsit kaphatnék annak a napnak a hangulatából. legalább még egyszer hadd élhessem át az életben.

szükségét érzem annak, hogy leírjam a tegnapi napomat, annyira furcsa volt.

reggel felkeltem, készülődtem, aztán mentem az iskolába, szóbelizni. a szóbeli feltétele pedig az volt, hogy az írásbelin elérjük a 30%-ot. odaértem a sulihoz, leültem egyik osztálytársamhoz beszélgetni, miközben vártam Gabóra. a beszélgetés alatt elhangzott a számból az a mondtad, hogy "Túl szép, hogy igaz legyen." (ez majd a későbbiekben nyer értelmet.) közben odaért Gabó is, bementünk, és vártunk, hogy elmondják, ki szóbelizhet.
nem kevés idő és izgalom után kiderült, elértem a 30%-ot, és szóbeli vizsgát tehetek. két bizottság volt, és milyen mázli, én a jobb bizottsághoz kerültem. tételhúzás következett. kihúztam az első tételt: két pont távolsága és a vektorok hajlásszöge. micsoda szerencse, ezen még gondolkodnom sem kell majd. következő tétel: sin x = 1/2 egyenlet megoldása. hát, ez hihetetlen, pofon egyszerű. harmadik tétel: logaritmus függvény. ez egy ilyen nap! arany kezem van!
tehát levizsgáztam, véleményem szerint jól ment, bevetettem mindent! pszichológiát, tudást, agykontrollt... és hatni látszott.

ezek után haza mentünk, ebédeltünk, ejtőztünk, majd indulni készültünk Lyózsikához, a hangszerboltba. én még húztam az időt, mert vártam valakinek a válaszára, de aztán végül elindultunk. vagy másfél órát eltölthettünk a boltban, amikor rászántuk magunkat az indulásra. (tudni kell, hogy a bolt az Oktogontól két utcányira van.) visszagyalogoltunk az oktogonra, majd Gabó kitalálta, hogy ő fagyit szeretne enni, így megálltunk fagyit venni. ezután épp, hogy elértük a villamost, amivel a Blaháig szándékoztuk menni. elkezdtem a villamoson hátrébb menni, majd megálltam egy ajtónál. pár perc múlva látom, hogy Gabó majd' kiugrik a bőréből, aztán megértette velem, hogy azért, mert tőlem egy méterre ott állt a Férfi. hát, ez azért már nem lehet! és mégis... szóval ez egy ilyen nap volt.
utána már csak haza jöttünk, este filmet néztünk, utána meg beszélgettünk. és nekem nem sikerült kihevernem, hogy végre, először az életben, nekem is volt egy jó napom. nem tudom hova tenni a vele járó érzést.

elhivatottság.

szeretném birtokolni az elhivatottságot, de egy olyan érzéketlen és érdektelen ember, mint én, hogyan tehetné? valaki, akinek semmi sem fontos, még az sem, amit jól csinál? ha nincs mit csinálnom, nem is lehetek elhivatott abban, amit csinálok. illetve lenne mit csinálnom. de nálam ez nem így működik.
példának okáért van néhány dolog - mint az éneklés, a fotózás, az írás -, amit imádok csinálni, de ha mondjuk nincs kedvem megvalósítani egy fotózást, nincs kedvem megtanulni egy dalt, nincs kedvem írni, akkor nem teszem. ezt jelenti az elhivatottság hiánya?
mielőtt bárki is válaszolna magában a kérdésre, számításba kell venni, hogy ezek nekem nem munkáim, nem kötelességeim, hanem opciók, lehetőségek. mondhatni, a magam ura vagyok, tehát nem kell elszámolnom azzal, hogy mit csináltam meg, és mit nem.

talán azért nem vagyok elhivatott, mert sosem kapok elismerést. kemény munkával csinálok valamit, önszántamból, a jó szívem miatt, aztán vagy csak negatív visszajelzést kapok, vagy semmilyent.
mondjuk kezd felmerülni bennem esetenként, hogy csak azért becsmérlik a munkámat, mert jobban végeztem el azt, mint ahogy ők tudták volna, vagy egyszerűen nem gondolták volna, hogy képes vagyok elvégezni.

cél nélküli életben nem lehet elhivatott az ember, erre jutottam.
az enyém pedig céltalan, képlékeny, és bizonytalan. hülye pszichológia! csak mert nem olyan vagyok, mint a többség. az emberek olyan kegyetlenek a kívülállókkal.
rendben, abbahagyom az összefüggéstelen sorok gyártását.

szeretnék végre elhivatottá válni valami iránt. bízom benne, hogy egy hét múlva rendeződik az életem, és meghozhatok olyan döntéseket, amiket most nem tudok. vagy negatív visszajelzés esetén beszüntetem létezésem folyamatát.

egy kicsit reményvesztetté váltam. ám ezt csupán a hangulatingadozásaimnak tulajdonítom. nem ízlik a legfinomabb étel a számban, sőt, étvágyam sincs és folyton sírógörcsöm van. még énekelni sincs életkedvem! megmozdulnom, még levegőt vennem is nehezemre esik...

minek az embernek tervek, ha egyszer erre a világra kár akármit is alkotni, létrehozni?

a legrosszabbkor jött ez. jó lenne, ha valaki/valami lelket öntene belém, mert még rengeteg tanulnivalóm van. és akkor még a fotózásra is fel kéne készülni, meg még vagy milliónyi dolgom van. de jelenleg még létezni sincs kedvem.
félreértés ne essék, ez nem rosszkedv, vagy ilyesmi, ez depresszió, ami hullámokban (hangulatingadozásokkal) tör rám. nincs vele gáz, nem ez az első ilyen, de már rég nem volt benne részem, így nehezen viselem.

még tegnap reggel anyával vettünk a piacon macskagyökér és komló teafüvet, de még nem próbáltam ki. talán majd vizsgák után. addig nem aludhatok rendesen.
/aki nem ismerné, a macskagyökér és komló tea antidepresszáns és altató hatású. a kettő azért függ össze, mert a depresszió alvászavarral jár./
már hetek óta úgy telnek napjaim, hogy kora délután felkelek, délutánig csak úgy vagyok, majd kora este nekiállok tanulni, egészen hajnalig, akkor lefekszek aludni, és aztán kezdődik elölről. ideális, ám ha megkezdődik az iskola (ha átmegyek a vizsgákon), nem folytathatom. akkor majd kipróbálom a teákat.

kezd rendkívül idegesíteni, hogy a humor forrása folyton az én érzelemmentességem. márpedig pont ez bizonyítja - ingerültté válok, ergo érzek -, hogy mégiscsak képes vagyok érzelmek produkálására.

az a helyzet, hogy úgy tűnik, elkerülhetetlen a műtét, ha csak valami csoda folytán nem gyógyulok meg magamtól. de nem úgy néz ki. a műtét fix, de az időpontját én döntöm majd el. még nem tudom, mikor lesz.

más téma. találtam még egy érettségi utáni 3 éves színész képzést, hasonlót, mint amit még a múlt hónapban találtam. ez növeli az esélyeimet, ugyanis kettőből nagyobb eséllyel sikerül az egyik, mint egyből.
viszont folyton folyvást elbizonytalanodok. vajon jól döntöttem-e, hogy most erre kezdtem el gyúrni? tényleg nekem való? és hasonló kétségek.

a fenti két bekezdés pedig összefügg, akármennyire nem úgy tűnik.
a helyzet az, hogy ha most műtétre kerül a sor, mi a garancia arra, hogy nem kell megint hónapokig kivonnom magam a forgalomból? ez veszélyezteti az utolsó évemet is, és a további terveimet is. arról nem is beszélve, hogy talán ez a műtét sem jár teljes sikerrel, mint ahogy az eddigi három sem.

az elkövetkező három hónapra 5 darabot néztem ki, amit meg szeretnék majd nézni valamelyik színházban. a gond csak az, hogy senki nem akar eljönni velem sehova. végül majd nem lesz más választásom, egyedül kell majd mennem. de az olyan szomorú dolog. a sok hülye sznob le fog nézni.

mikor tanulom már meg végre, hogy senkiben ne bízzak?? így is egy kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akiknek elmondom néhány belső gondolatomat, de létszámleépítésre lesz szükség. igen, arra is gondoltam, hogy ez is alaptalan és csak a paranoia beszél belőlem, és hogy én ugye mindent támadásnak veszek, de tényleg kezdem azt hinni, hogy mindenki csak kihasznál.

néha nem is azzal van a baj, hogy úgy tűnik, ötleteket lopnak, vagy utánoznak, hanem hogy ezt nem beszélik meg velem. akkor semmi gond nem lenne, ha valaki odajönne, hogy "hé, tök jó amit csinálsz, vagy amit csinálni akarsz, én is valami hasonlót szeretnék, ugye nem gáz?", és akkor azt mondom, hogy nem, dehogy, szuper, hogy ugyanaz tetszik. de így! kicsit felbosszant...