Julie's private life

ma kicsit problémát okozott az, hogy érzelmileg egy sültkrumpli szintjén állok. aztán, mivel nem tudtam magammal mit kezdeni, úgy egy órája nekiálltam megnézni egy részt a Torchwoodból, és azóta egy kicsit Jack Harkness kapitánynak érzem magam, már ami az emberi kapcsolataimat illeti. és - helytelen, de - kielégítőnek is érzem ezt az állapotot.
már csak az a rossz, hogy előbújt ez az ajtókat bezáró énem, és hiába tudom, hogy nem szabadna hagynom, hogy garázdálkodjon, túl erős a késztetés. ez a védekező mechanizmus... mindig beüt.

és túl vagyok az első Katona klubon. nekem, az antiszocialitás megtestesült példaképének elég megviselő volt, de mivel mazochista is vagyok, élveztem ezt a három órát.

már háromnegyed négyre odaértem, de jó páran így is megelőztek. aztán jött Ildi, aki ezt az ifjúsági programot vezeti, és levitt minket a Sufniba, de valami labirintusos útvonalon. ott körbeültünk, és nekikezdtünk a bemutatkozásnak. voltak "érdekes" figurák a csoportban és voltak olyanok is, akik már most szimpatikusak. ezt követően megbeszéltük a klub lényegét, és hirtelen ötlettől vezérelve két alcsoportba osztódtunk, az egyik, akiket a háttérmunka, a dramaturg, a jelmeztervezés érdekel, és a másik, akiket maga a színjátszás érdekel. én ez utóbbiba osztottam magam. utána felmentünk a színpadra, ahol számomra nagyon kellemes élményben volt részem, mivel a tegnapi Mizantróp díszletek voltak fenn, még a tegnap a falra rajzolt, majd félig letörölt karikatúra is ott volt. utána visszamentünk a Sufniba, és ki lettek osztva a feladatok a következő alkalomra. a színjátszós csoportnak az, hogy vigyünk zenét, könyvet, filmet, ami a Woyzeckről eszünkbe jut, aztán a Katona társulatából rakjunk össze egy Hamlet-szereposztást, végül pedig nézzünk át - a lányok egy Marie, a fiúk egy Woyzeck - jelenetet, és azzal fogunk majd dolgozni. a feladatok kiosztása után még játszottunk egyet, majd kérdéseket tettünk fel, és hatkor befejeztük.

ez az első alkalom csak még jobban fellelkesített, és tűkön ülve várom, hogy november másodika legyen. mellesleg talán még egy interjút is lesz alkalmam csinálni, legalábbis nagyon remélem. nem rajtam múlik...

tegnap este anyával megnéztük A Mizantrópot. az előadás után az első gondolat, ami mindkettőnk fejében ott motoszkált, és szinte egyszerre mondtuk ki, hogy Moliére mennyire időszerű, és aktuális még ma is. ezen kívül ami már az előadás alatt szembe tűnt, hogy az ezüst öltönyös piperkőc, Ariste karaktere mennyire hasonlít az öcsémre. főleg, ahogy elhangzott az Ariste-ot játszó színész szájából ez a mondat: "Önvizsgálatot végeztem, ám magamban hibát nem leltem." (persze lehet, hogy nem volt pontos az idézet) én viszont Alceste karakterével tudtam jobban azonosulni. a túlfejlett igazságérzet, és hogy hiába van igaza, mégis neki kell szenvedni, ráadásul még a szerelme is becsapja... mintha magamat láttam volna.

összességében hatalmas élmény volt, és jó volt végre egy ilyen darabot is látni. mindig megfeledkezem a sok musical mellett arról, hogy ilyeneket is nézzek.

de ma Katona klub, és egyre nagyobb izgalommal vegyes kíváncsisággal várom, hogy mi is vár rám délután. remélem nem fogok csalódni amiatt, hogy túlságosan lelkes vagyok már most.

annyira rosszul vagyok, hogy ha nem koncentrálnék arra, hogy a testem ne essen darabjaira, bizonyára megtenné.
úgy érzem magam, mintha az egyik kedvenc sorozatomban, a Torchwoodban, annak is a negyedik évadában lennék: már rég halottnak kéne lennem, de én mégis élek. akkor most mihez kezdjek?
azt hiszem, megyek és alszom.

fura dolog az élet: görbe tükröt állít elém, ami egyszerre függővé tesz, és közben gyűlöletet gerjeszt bennem önmagam iránt; egyszerre vágyódás és taszítás, egyszerre tűnök zseninek és bolondnak - bár ez utóbbi kettő nem is áll egymástól olyan messze.
ezt nem tudom egyértelműbben megfogalmazni, annyira furcsa. az ember azt hiszi, már semmi nem tudja meglepni, és akkor mégis.

úgy másfél órája értünk haza a Woyzeck nyílt próbájáról.
azzal kezdődött az egész, hogy akkora tömeg gyűlt össze már fél tizenegykor, hogy a sor vége a Ferenciek terén volt. háromnegyedkor végre beengedtek, de csak az előtérig, újabb negyed órát kellett várni, hogy benyomulhassunk. a nézőtér teljesen megtelt, néhányan még oldalt is ácsorogtak. ezt követően elkezdődött a nyílt próba, Ascher Tamás rendező fél órás beszédével, amiben elmondta nekünk, amit a darabról tudnunk kell, illetve sokat idézte Pilinszky Jánost. aztán elkezdték az egyik jelenetet, amiben Woyzeck és Andres őrködnek, majd Woyzeck egy kicsit elmeháborodottá válik, és az egész dalolásba torkollik. ezt követte egy jelenet Marie házából, majd a gravitációs kísérlet a macskával, végül pedig a nyitó jelenet. ebből a másfél órából nekem annyi jött le, hogy elvetemült, nagy koncentrációt igénylő, zseniális darabról van szó. nekem nagyon tetszett, amennyit láttam belőle, és ennek örömére egy hónap múlva meg is fogom nézni Esztivel. jó szívvel ajánlom mindenkinek!

ma nem voltam iskolában. annyira lebetegedtem mostanra, hogy majd' az egész napot átaludtam. ittam NeoCitrant, ettem zöldséglevest, szóval kúrálom magam. bár így estére a lázam egyre csak emelkedik, és ez aggaszt. viszont a kedvemet egészen feldobta, hogy végre beszélgettem kicsit Eszterrel. ez már nagyon hiányzott.

és akkor azt hiszem, eljött az ideje, hogy írjak pár sort egy sorozatról, ami most indult, és még csak két részt láttam belőle. egy magyar sorozatról van szó, az a címe, hogy Hacktion. a hét elején néztem meg az első, tegnap pedig a második részét. igazából úgy álltam hozzá, hogy kíváncsi vagyok, de óvatos, ám kellemesen csalódtam, mert mégsem volt annyira rossz, mint amilyenre számítottam. tudom, ez nem igazán bók, de részemről azért mégis. olvastam itt-ott, hogy mennyire nem kajálja a nép, de nem értem, miért. vagyis értem. mert nem biztos, hogy a témája mindenkit megfog, de erre én azt tudom mondani, hogy amint lemegy egy rész a tv-ben, rá pár napra fel is kerül a netre egy torrentoldalra, és ez annak a jele, hogy mégis van rá kereslet, érdeklődés. csak azok az emberek, akiknek szól - szerintem - nem a tv-ben nézik meg, hanem a számítógépükön. :)
tehát nekem eddig tetszik, várom a folytatást, és remélem tudják tartani a színvonalat.

na jó, azt hiszem, illene valami vidámat és lényegeset is írnom. :D

kezdem azzal, hogy ma végre sikerült vennünk egy lábbelit. egy aranyos csizmát, ami fekete, egy kicsit magas sarka van, és van rajta két sor apró szegecs. szóval nem olyan, mint a többi csizmám, de nem is nagyon lóg ki közülük.
aztán egy kis érdekesség. jövőhét szerdán kezdődik számomra a Katona klub, ahol az első darab, amivel foglalkozni fogunk, ugye a Woyzeck lesz. ennek a szövegkönyvének legújabb példányát épp ma kapta, meg, illetve amiért most felhoztam ezt, hogy szombat délelőtt lesz a nyílt próbája. én mindenképpen ott leszek, és ha tudok, videózok is. már nagyon várom az egészet, és talán kicsit túlságosan is lelkes vagyok. remélem élvezni fogom.

hát, idáig jutottam. rám tört a depresszió. szerintem a fáradtság az oka. remélem, el fog múlni. szegény anyának ma az agyára mehettem vásárlás közben.

őszintén megvallom, nincs nagyon miről írnom. sokat tanulok, ám ez persze a jegyeimen nem látszik. azt hiszem, ismét le fogok betegedni, ennek már előrelátható jelei vannak, csak be ne lázasodjak. tegnap este filmet néztünk, egy Twilight paródiát, melynek címe Vampire Sucks. személy szerint szétröhögtem rajta az agyamat, mindenkinek ajánlom. persze az esti filmezésnek az lett az eredménye, hogy ma reggel alig bírtam felkelni, és majd' a fél napot átaludtam. és azt hiszem, most is megyek, és mint az oviban, délutáni alvást tartok.

újra itthon. ismét bebizonyosodott, hogy pesszimistának lenni jó: ahhoz képest, hogy álltam hozzá az utazáshoz, egészen jól éreztem magam. a végén már haza sem akartam jönni, de muszáj volt, mert délután már matektanárnál is voltam.
igazából most más egyebet nem nagyon tudok írni, mivel a vonatút felét átaludtam, előtte egy zombi képességeivel rendelkeztem, és végül is még most is.
ja, és a végére még egy jó hír! 19-én kezdődik számomra a Katona klub. már nagyon várom! az első, amivel foglalkozni fogunk, a Woyzeck lesz, aminek a szövegkönyvét már meg is küldték.

alig látok, de azért bepötyögök néhány sort.

tegnap este nagyon rosszul jöttek ki a dolgaim, nem csoda hát, hogy idegbeteg voltam, mire oda kerültem, hogy aludni kéne. akkor még elpakoltam az utazótáskámat, tanultam törire (németből bajok lesznek...), majd találtam egy akkor készült cikket, ami kiverte a biztosítékot. elsírtam magam rajta, dühömben. na, ennyit az önuralomról.
most pedig még evés közben megnéztem az e-maileimet, tanultam még egy kis törit, most pedig öltözni és sminkelni kéne. ezt is fogom tenni, suli után pedig egyenesen a Nyugatihoz megyek, haza már nem is jövök, csak vasárnap. addig is jó hétvégét!

hogy jelen szerencsétlen helyzetemben mi tesz boldoggá, mi vigasztal? például a következő kép, melynek látványa fogad, ha ránézek a komódomra.

ezen felül még a tudat is javít a hangulatomon, hogy holnap végre megírhatom a filozófia dolgozatot, ami keddre volt beígérve. már szeretnék túl lenni rajta, illetve szeretem a filo órákat. régen is szerettem, és ez nem változott a tanárcsere miatt sem.
hát, most ennyi fért bele. ma újra láthattam a Még Egyszer Hátulrólt, és még mindig ugyanannyira szeretem, mint kb fél évvel ezelőtt.

azt hiszem, akár szerzetes is lehetnék, ugyanis mostanában a lemondásról szól az életem. persze, mondhatnám, hogy közben jó dolgok is vannak - mert így van -, de most nem ezekről akarok írni. ott kezdődik majd a lemondás, hogy nem nézhetem meg a Macskákat, mert pénteken Gabó születésnapja alkalmából meglátogatom őt. és persze nekem pont a 7-ei szereposztás tetszik. folytatódik a lemondás ott, hogy nem mehetek Prágába, mert Gabó nem tud jönni, egyedül pedig nem merek, mert eltévednék.
hiába a sok pozitívum, ezek és az ehhez hasonlók elveszik az életkedvemet. akkor is, ha nyilván örülnöm kéne, hogy láthatom Gabót. aminek örülök is, de már látom magam előtt, mi vár rám. semmi rossz, velem van a baj, túl antiszociális vagyok.
apropó, antiszociális, kezdem kiközösítve érezni magam az iskolában, mivel egész nap csak üldögélek egymagam, és igaz, néha olvasok vagy zenét hallgatok, de gyakran csak nézek ki a fejemből.

egyébként ez a hetem húzós lesz...
ma, ahogy hazaértem a suliból, épp hogy megebédeltem, mehettem az Oktogonra, átvenni a Halloween Plusz jegyemet, majd rohantam haza, hogy odaérjek az orvoshoz. holnap színházba megyek, csütörtökön cipőt venni, pénteken pedig utazok, és csak vasárnap jövök haza, ha minden igaz.

azt hittem, csak átmeneti, de egyre rosszabb lesz. tegnap semmit nem csináltam, egy hónappal ezelőtti lelkesedésem nyomát sem találtam magamban. azt hittem, csak átmeneti, a fáradtság, a rossz kedv okozza. de ma ugyanezt tapasztaltam. nagy nehezen, megerőltetve minden porcikámat megtanultam, amit muszáj volt, de nem többet, aztán ismét nem csináltam semmit. elvégeztem a házimunkát, megsütöttem a félkész lasagne-t, megnéztem az Egy Bolond Százat Csinál című filmet, beszélgettem anyával, és most ezt írom. és a lelkesedésemet még mindig nem találom. hol hagyhattam el? és miért? mi történhetett, vagy mi nem, amiért elmúlt? pedig azért alakulnak a dolgaim... és mégsem lelkesedem. egyre nagyobb tehernek érzem azokat a dolgokat, amiket még szeptember elején örömmel és önként megcsináltam. hogyan szerezhetném vissza a lelkesedésem? ha ez így megy tovább, rúdtáncos leszek. csak ahhoz le kell fogynom. bár, ha úgyis koplalnom kell, mert nem vagyok képes megdolgozni azért, amit szeretnék...

találtam egy nagyon jó írást Ruttkai Éváról, a színház.hu-n. itt a link, olvassátok.
engem egy kicsit megríkatott. de újabban sok ilyesmi megríkat. Örkény István egyperces levelei például rendszeresen. kezdem fontolgatni, hogy nem olvasok ilyeneket, mert ciki az iskolában sírni.

"... egy kezdő művésznőnek még kell egy mester, mester."

csupa dilemma kavarog a fejemben...

például, hogy most két blogom van, de csak ezt használom rendszeresen, és ez így nem jó. az egyiket meg kéne szüntetnem...

továbbá, hogy már van hat olyan dal (ebből kettő félkész), amiket rá lehetne majd pakolni egy lemezre, de a hatból négy számomra ugyanarról szól és ez gáz. mi bajom van?! egyébként teljesen más dalok, csak számomra jelentenek ugyanazt. meg talán Gabó számára. most írnom kéne még négy olyat, ami nem arról szól.

ezen felül, elkezdtem elég durván kiélni a színház-mániámat: ebben a hónapban e előadás, két nyílt próba, meg kulisszajárás, a következő hónapban - ha minden jól megy - négy előadás, és egy nyílt próba, illetve a Katona klub. ez mind szép és jó, de hová vezet? tudom, mit akarok, de a megvalósításban tanácstalan vagyok. annyira nem vagyok otthon az ilyen dolgokban, és ilyen ismerőseim sincsenek. ha klubkoncertet szeretnék adni, azt most elintézném, de ez ügyben nem tudom, mit lépjek.

alapvetően nem szoktam kárörvendő lenni, a most következő megjegyzésemet is inkább amolyan "én megmondtam!" kijelentésnek titulálnám...

arról van szó, hogy nagyjából a hónap közepén közhírré tették, hogy a Madách Színházban, a József és a Színes Szélesvásznú Álomkabát egyik szerepébe beugrik az X-Faktor nyertese, Vastag Csaba. nos, én nem igazán kedveltem sose ezt az embert, így számomra inkább megbotránkoztató volt a hír, mint örömteli. nem baj, elfogadtam, de valahogy úgy éreztem, hogy ezt nem kellett volna, mert azon kívül, hogy kiváló marketing fogás, semmilyen indokot nem láttam arra, hogy miért is hozták ezt a döntést.
és végül igazam is lett, úgy tűnik. hirtelen nem egy cikkel találtam szemben magam, ami arról szól, hogy Csaba elrontotta az egyik szöveget, és felsült, bár a rajongóknak ez fel sem tűnt. (számomra ez utóbbi elég sokat mondó...) itt a life.hu erről szóló cikke.

a fenti írást nem bulvárnak szántam, csak legyezgeti a hiúságomat, hogy mennyire ráérzek az ilyen dolgokra.

valamelyik nap ígértem egy dalt videón, íme:

eredetileg nem ezt a dalt terveztem felvenni, de ma délután-este nekiálltam magánénekórát tartani magamnak, és közben jött az ötlet, hogy ezt vegyem fel.

"Csak egy szám lettem végül arc nélkül, név nélkül,
de betöltöm majd, mire születtem én!"
- József és a Színes Szélesvásznú Álomkabát

milyen érdekes, hogy ugyanazok a dalok reggel még felvidítottak, amik most délután elszomorítottak. bár, van egy olyan sejtésem, hogy ehhez van némi köze a két utolsó órámnak, ami mindkettő irodalom volt.

elöljáróban elmondanám, milyennek látom a magyar tanárom, és a kettőnk viszonyát.
amióta két évvel ezelőtt beléptem a terembe, és először találkoztam vele - utál. semmiféle okot nem adtam rá, ő mégis diszkriminál, amikor csak tudja, érezteti velem, hogy lenéz. ezt érzékeltetően: a mai kétszer negyvenöt perc alatt háromszor szólt be nekem, pedig nem az én magatartásom volt a legrosszabb, mondjuk így. ráadásul neki sincs oka erre a viselkedésre, mivel a tanítási módszere gyalázatos. azon kívül, hogy rengeteg idegen szót és kifejezést ismer, se nem művelt, se nem okos vagy intelligens.

épp Ady költészetét vesszük. engem lenyűgöz Ady gondolkodása, tehetsége, nagyon szeretem olvasni a verseit. de ez a nő még ezt az élvezetet is képes elrontani. minden alkalom, amikor el kell viselnem őt, kész kínszenvedés. úgy adja le az anyagot, hogy úgy döntöttem év elején, inkább magam fogom elkészíteni a jegyzeteimet itthon, az órán pedig a tankönyvet szoktam olvasni. nos, szerinte ez a hozzáállás helytelen, folyton rám szól, hogy írjam le, amit a kis füzetkéjéből felolvas, illetve teletömi az órát olyan idézetekkel, amiknek köze sincs a témához, és ezeket is le kéne írni. hát, nem!
a mai napon egy kicsit betelt a pohár, és teljesen kikészített, már majdnem meg is ríkatott. de ezzel csak egy valamit ér el! ha túl leszek a megrázkódtatáson, el fogom határozni magam, hogy már csak a magyar tanár miatt is megmutatom, hogy mire vihetem, segítség nélkül, csak magamra számíthatva!

új információk! (17:14)
anyával megbeszéltem, hogy mivel a magyar érettségi tárgy, bemegyünk a suliba és beszélünk a magyar tanárral, hogy ne diszkrimináljon azért, mert beteg vagyok, és sokat vagyok kénytelen hiányozni. lényegében. csak szebben megfogalmazva.

nem rég szembe jött velem egy felhívás, miszerint a Színművészeti Egyetem felvételi előkészítőt hirdet. csak gondoltam hátha valakit érdekel...
engem nagyon is érdekelne, csak hát az anyagiak közbeszólnak, mint mindig. de azért másnak hátha hasznos ez a link. :)

azt hiszem, ezt a hétvégét igen termékenynek nevezhetem, minden tekintetben. ja, megjegyezném, hogy nekem még a mai nap is a hétvégéhez tartozik, mert nem voltam suliban, csak két dokinál. de ez már megszokott...
nos, akkor összefoglalnám a saját szemszögemből. pénteken írtam egy szöveget, dallammal, szombaton nagyjából kipihentem a fáradalmakat, majd vasárnap két dalszöveg, dallammal, este színház, ma pedig fél dalszöveg, és délután elmentünk anyával a Magyar Színházba, a Lila Akác nyílt próbájára. ez utóbbi friss élmény, és hihetetlenül jó volt. szerintem meg fogom nézni a kész darabot is.
mégis, most az új szövegekről írnék néhány sort inkább, mivel most ezek állnak közel hozzám. tényleg nem tudom az idejét sem, mikor írtam utoljára szöveget, pedig 13 éves korom óta csinálom. és ezek a mostaniak még engem is lenyűgöztek. egyedül Gabónak küldtem el őket, és ő mindegyikről áradozott. jó, az ember mit várjon a barátjától, de azért átlátok rajta, és tudom, mikor nem őszinte a lelkesedése. de még fontosabb, hogy talán most először vagyok képes büszkének lenni magamra azért, amit én alkottam. minden egyes szóért, minden egyes hangért, a versszakokért, a refrénekért... végre tényleg látok fantáziát abban, amit csináltam. ha jól számolok, és akkor négy és fél azonos tematikájú dallal vagyok majdnem kész a részemről. van, amelyikhez még kell zongorát írnom, de a többihez már csak gitárok és dob kell. ez most elégedetté tesz.

nem rég értem haza a Madách Színházból, és elég vegyes érzések kavarognak bennem. bár nálam jobb szó az érzések helyett a gondolatok. tehát nagyon élveztem az előadást (József és a Színes Szélesvásznú Álomkabát), szinte az egészet végigvigyorogtam, csak egy valami kedvetlenített el, méghozzá az, hogy változtattak a szereposztáson. ezt már néhány nappal ezelőtt tudtam, ezért ma jóval kevesebb lelkesedéssel is indultam el itthonról, de mégis, hiába tettem túl magam előre ezen a tényen, ott szembesülni a hiányérzettel egész más. tudom, hogy a színház fenntartja a változtatás jogát, tudom, hogy úgyse tehettem volna semmit, hogy visszacsináljam a dolgokat, mégis, most, hogy már egyedül vagyok a szobámban, a csalódottság légköre leng körül. pedig tényleg nincs rá okom! ilyenkor a legjobb, ha alszom rá egyet, hát így is teszek.

az előbb megírtam egy dalszöveget, és az énekdallamot. már idejét sem tudom, mikor írtam utoljára hasonlót. azt hiszem, hiányzott. meg aztán valamelyik nap Gabó is bátorított, hogy írjak valamit, ő meg majd ír hozzá gitárt. mondjuk ezt már pár dalomhoz ígérgeti egy ideje... ez a mostani elég furcsa dal lett, az a munkacíme, hogy When The Man Comes. félek, a nagy részét csak Gabó fogja érteni, mert - de nehéz kitalálni - A Férfiról szól. mondjuk nem bánom, mert végül is ezt a dalszöveget Gabónak írtam, elég, ha ő érti. nem lett olyan jó, mint ahogy a fejemben elképzeltem, de ez már csak így szokott lenni. fel is énekeltem, hogy el ne felejtsem, milyen terveim voltak. remélem lesz valami haszna a munkámnak.

Gabóval a minap arról ábrándoztunk, hogy kéne valami hasonló lemezt csinálni, mint az Infant Sorrow-nak, a Get Him To The Greek. jó, az filmzene, így kevésbé érthetetlen az egész lemez, mintha mondjuk nem lenne a film, de akkor is. miért ne írhatnánk egy teljesen idióta lemezt, csak a saját szórakoztatásunkért. és ha úgy vesszük, az első dalt már majd' egy éve meg is írtuk rá, Milánóban. az is elég vicces ahhoz, hogy elférjen egy ilyen lemezen. de most úgyis belejöttem az írásba, talán gyártok még néhány kezdetleges dalocskát. :)

úgy tűnik, több, mint egy hetes lesz ez a mostani kényszerpihenőm. legközelebb jövő kedden mehetek csak suliba. nagyon bízom benne, hogy megéri. már alig várom, hogy meggyógyuljak. és nem csak a suli miatt, ennyire stréber azért nem vagyok. azért várom a gyógyulásomat, mert a fejembe vettem, hogy videóra fogom venni, ahogy éneklek. már azt is tudom, hogy melyik dalt, de ezt nem árulom még el.
nem tudom, hogy ez mit jelent, jó, rossz, esetleg semleges dolog, de még a betegségem alatt is minden nap gyakorlok. igaz, nem feszegetem a határaimat (legalább egy oktávval kevesebb megy így betegen), de mégis úgy érzem, egy kicsit őrült dolog ez.
arról a kattantságomról pedig még mindig nem tudok lemondani, hogy férfi szerepeket énekeljek. úgy szeretem őket! :D a pasiknak sokkal jobb dalok jutnak, mint a nőknek. diszkrimináció. már az is felmerült bennem, hogy ógörög példára - ahol a férfiak játszották a színházakban a női szerepeket is -, én bevezetem, hogy nő létemre férfi szerepeket fogok énekelni. nem tudom, mekkora sikert aratnék vele. mondjuk átgondoltam, és valószínűleg azért nem okoz ez akkora gondot nekem, mert már kisiskolás koromban is a kórusban abba a szólamba raktak be mindig, ahol a legkevesebben voltak, mert mindhárom szólamot el tudtam énekelni. és nekem már akkor is egyszerre volt a szoprán és az alt is a kedvencem, de a mezzot utáltam.

hát, ezeken gondolkodok én itt most az ágyban teázgatva...