Julie's private life

évekig azt a politikát folytatták az emberek, hogy elhallgatták előlem, mik is a mentális problémáim. hát, az utóbbi időben 180°-os fordulatot vett a politikájuk. úgy ontják magukból a diagnózist, mint a meteorológiai szolgálat az időjárás előrejelzést. érzelmileg visszamaradott vagyok, de zseni, pszichózisban és üldözési mániában szenvedek, illetve mániás depressziós vagyok évek óta, stb. mi történhetett? nem tudom. egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni az egésszel.

ami pedig a fizikai problémáimat illeti... újra antibiotikum-kúrán vagyok, és kedden fog konzultálni az orvosom a proffal. két lehetőség van most kilátásban. vagy szinte rögtön feltárnak, vagy megvárják az mr- eredményeket, és az újabb kifakadást, hacsak valamilyen csoda folytán nem gyűri le a szervezetem végre a fertőzést. márpedig a doki szerint ennek mennie kéne, csak az immunrendszerem nem működik megfelelően. de hát mit is várnak, mikor egy éve a májam lett tönkre vágva, decemberben pedig annyi vért vesztettem, hogy majdnem leukémiás lettem?! kicsit kezd idegesíteni a dolog. nos, én ellenkezek a műtét gondolatával, ugyanis az úgy nézne ki, hogy eltávolítanának egy darabot most a csontból és a lágyszövetből is, majd ki tudja hány hónapig megint lábadozhatnék. és még akkor sincs garancia, hogy valahol nem marad fertőzött szövet.

egyszerűen ez így nem mehet tovább. az igazság az, hogy mentálisan és fizikailag is annyira roncs vagyok... akár halott is lehetnék. úgy értem, tényleg annyira szörnyű a helyzet, hogy emberszámba se kéne venni. én legalábbis ezt tenném magammal.

van most egy fizika tanárom, aki végzett pszichológiát is. újabban ő az, aki hobby-ként gyakorolja rajtam a terápiát. (bár ő nagyon nyomatja az Agykontrollt is.) ő az, aki a fejébe vette, hogy én egy hanyagolt zseni tehetség vagyok. és minden vágya, hogy támogasson. olyannyira, hogy azt mondta, ha nem is sikerül a pótvizsga, az ő sulijába átmehetek a következő évfolyamba, ha télen levizsgázom,amit persze ő felügyelne. szóval elég komolyan gondolja. kicsit bizalmatlan vagyok, de eddig úgy tűnik, alaptalanul.
nos, az állításairól... nem gondolom, hogy zseni vagyok, hisze az intelligenciám nem üti meg a zseni-szintet, csak átlagon felüli. (egyébként hihetetlenül nagy bánatom, hogy nem vagyok zseni.) a tehetséget viszont nem vitatom. ha nem lennének mentális problémáim, megállíthatatlan lennék. de lehet, pont ez kell ahhoz, hogy aztán valami legyen belőlem. tudja az isten!

mostanában ezeken morfondírozom. és azon, hogy fel kéne adnom. nem kerülne túl nagy erőfeszítésbe, hogy szerezzek egy beutalót a kórház neurológiai osztályára, ahol ha mást nem is, kipihenhetném magam. néha nagyon csábító ez a gondolat. kecsegtetőbb, mint az, hogy fussak az álmaim után. remélem a miértje érthető. főleg, hogy anyám is gyakran ajánlgatja...

talán a túl élénk fantáziám, vagy az, hogy túl sok sorozatot nézek lehet az oka annak, hogy gyakran elgondolkodom azon, miért nem lehet az élet is olyan egyszerű, ahogy a tv-ben, vagy a képzeletemben. sokszor előfordul velem, hogy azon kapom magam, elképzelek szituációkat, hogy hogyan kéne lenniük, miközben a valóságban persze nem úgy történik utána a dolog. van egy elmélet erről, hogy az aggyal befolyásolni lehet a dolgok kimenetelét, talán ezt kéne alkalmaznom a gyakorlatban is - félig már így is ezt csinálom.

néha elképzelem, hogy minden olyan egyszerű, igazságos világban élünk, és az emberek jóindulatúak. és ettől a fantáziától boldog leszek, még ha csak pár másodpercre is, mert kiragad a valóság keserűségéből. tudatában vagyok annak, hogy amit elképzelek az valótlan, de mégis olyan megnyugtató tud lenni. mint amikor a kisgyerekeknek tündérmesét olvasnak. valahol ők is tudják, hogy az nem a valóság, mégis szívesen ábrándoznak a sárkányt legyőző királyfiról, ahogy meghódítja a királykisasszony szívét. mellesleg szomorú tény, hogy a valóságban ilyen lovagok nem léteznek. ez az egyet igazán bánom. :D

ez az én 4. dimenzióm. tudom róla, amit tudok, és igyekszek figyelembe venni a veszélyeit, de néha igazán nagy a kísértés. többek között ez az egyik függőségem. elég sok van, és ez a rosszabbak közé tartozik.
csak az érdekesség kedvéért, függőségem például még, hogy nem tudok továbblépni azon, hogy gyakorlatilag nincs apám; függőségem még, hogy érzelmileg öt éves vagyok, még ha szellemileg hatvanöt is. ezek a legsúlyosabbak és a legaggasztóbbak.
a legijesztőbb pedig az, hogy ezeknek még a tudatában is vagyok, és képtelen vagyok ellenük tenni.

ráadásul az egészségem mára már kívül-belül reménytelenné vált - én legalábbis így látom. hiába, ember tervez, isten végez.

így foszlanak szerte a valóságos álmok.
 

"Szép, hogy épp így esett, hogy szívem szeret. És találd ki kit? Épp téged! Ki mást?"

egy kis esti humor gyanánt...
szinte minden este többször is megnézem ezt a videót, mert felvidít.

arra pedig nincsenek is szavak, milyen zseniális ez az előadás így, ezekkel a színészekkel. a mostani Herbert egy lópofájú lúzer. a régit kérem vissza! :D
jó, persze nincs jogom ítélkezni, meg aztán elfogult is vagyok. elnézést. :\

barbár egy családban élek. elengedtem a kutyát az udvarban, és hiába mondtam el előző nap vagy tízszer, hogy vigyázzanak, ha a kaput kinyitják, nehogy kiszökjön a kutya, anyám erről valahogy megfeledkezett, és a kutya kiment az utcára. nos, erre az ősök reakciója az volt, hogy pánikba estek, elkezdték hajkurászni Brúnót, az meg már csak hogy nem röhögött rajtuk. (következetesség nincs, és a későbbiekben sem lesz.) aztán én bentről szóltam neki, és visszajött. bezártam a kaput - kizárva a szüleimet -, és megfogtam a kutya nyakörvét, hogy visszavigyem a láncához, de előtte még megdorgáltam, sőt, kétszer ráütöttem a fenekére is. Brúnó megértette, hogy rosszat tett, megértette azt is, hogy haragszom rá, és bűnbánó kutya módjára levágta magát lapos kúszásba. erre jött apám, és belerúgott egyet, majd üvöltözve a helyére küldte, engem pedig utána, hogy kössem meg.
amint felocsúdtam a döbbenetből, közöltem apámmal fennhangon, hogy ezt nevezik túlkapásnak, és takarodjon amerre lát, majd bejöttem a szobába, és sírva fakadtam. aki ismer egy kicsit is, az tudja rólam, hogy nekem jobban fáj, ha egy állatot bántanak, mint amikor egy embert.
azóta apám hiába kér bocsánatot, hiába magyarázkodik. a szememben aki egy állatot bánt, a söpredék legalja. (nem mintha az ő esetében ez nem így lett volna már amúgy is.) anyám meg persze megint mellette áll, holott ő tudja a legjobban, hogyan érzek az állatok bántalmazása kapcsán. ő se szólt hozzám azóta. öcsém pedig kerül, hogy ne rajta csattanjon a haragom.
hát, ilyen is az én családom.
emlékszem, általános iskolában kellett fogalmazást írni azzal a címmel, hogy Az én családom. vajon, ha a fent leírtakat adtam volna be, most mi lenne velem...?

"A színház mindenekelőtt az élet. Ez az elengedhetetlen kiindulási pont, és igazából csak az érdekelhet bennünket, ami az élet része, a szó lehető legtágabb értelmében. A színház az élet. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy nincs különbség az élet és a színház között." - Peter Brook

igen, láthatóan rajta vagyok a színház-témán. és egész jó okom van erre. végre találtam némi kihívást az életben. sajnálatos módon a lelkem jóval gyorsabban öregszik, mint a testem. ha az ember eljut egy olyan pontra, hogy akármerre indulna, jelentéktelennek talál mindent, akkor hatalmas öröm, ha egyszer valami olyasmit fedez fel, amire azt tudja mondani, hogy "hű, ez aztán az újdonság! muszáj belevágnom, mert csak ez jelenthet kihívást!".
aztán lehet, hogy belebukok, de ha van egy ilyen lehetőség, és meg sem próbálom, akkor később hihetetlenül bánni fogom. egyéb iránt pedig most vagyok nagyon hálás amiatt, hogy már kicsi koromtól kezdve foglalkozhattam zenével. ha nem erőltetik rám 6-7 évesen, akkor most az esélytelenek nyugalmával indulhatnék. de így úgy gondolom, hogy van annyi zenei előképzettségem, ami megdobogtatja a felvételibizottság szívét. hála a jó anyámnak. aki mostanra már ki van akadva tőlem, de ezt előre lehetett sejteni. azért én mégis hálás vagyok neki. meg annak a ForeverAlone apámnak is, elvégre miatta lett a hangszerem pont a zongora, amit meg is szerettem. ettől függetlenül még az érzéseim irántuk nem változtak. már csak a pszichológusomra leszek kíváncsi, mikor közlöm vele a legújabb terveimet. ő is ki fog akadni rám. de már hozzászoktam. senki sem hisz bennem, amióta az eszemet tudom. bizonyára okot adtam rá. hát, ez van. azért én most megtaláltam a legújabb plátói szerelmem. kíváncsi leszek, mi sül ki belőle.

"Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek." - Edgar Allen Poe

"Sóvárogtam a halál után. ma már tudom, hívtam a halált, hogy szabadítson meg az élet gyötrelmétől." - Interjú A Vámpírral

minden megváltozott egyszeriben. mintha minden eddigi dolog megszűnt volna létezni, és valami teljesen idegen van csak. és ezért mindenki engem talál furcsának.
de ezt nem mondhatom el senkinek, nem tudom megbeszélni senkivel, mert nem bízom senkiben. mindenkiben csalódnom kellett. elárultak, magamra hagytak. azt hittem, szeretnek, de tévedtem. csak azt akartam hinni, hogy szeretnek. most teljesen egyedül vagyok, és nagyon furcsa és új ez az érzés. eddig sem értett senki, de most már végképp nem.

igen, arrogáns, nagyképű, bunkónak gondolnak. ezért nem kedvelnek az emberek. de nehogy már ezekkel a rossz tulajdonságokkal én legyek a legrosszabb! apám gerinctelen és hihetetlenül gyerekes. az anyám térden csúszó seggnyaló, és mindig amellé áll, akitől többet vár. az öcsém pedig egy manipuláló seggfej. szép kis család, mi?!

de már nem tud érdekelni az emberi gyarlóság, és rosszindulat. viszont az vesse rám az első követ, akinek a lelkiismerete tiszta.

általában tudom mit kell tennem. csak azt nem tudom, hogyan.
jelen esetben tudom, hogy el kéne veszítenem mindent, és neki kéne vágnom a nagyvilágnak, a sorsra bízva magam, hogy aztán megtaláljam a boldogságot. de nem tudom, hogyan kéne elkezdenem.

pakoljak be egy táskába, és induljak útnak? de merre? mondjuk sétáljak el Milánóig (mert ott éreztem csak boldognak magam), aztán tovább, amerre csukott szemmel fordulok?

gyarló vagyok, és materialistává nevelt ez a társadalom. nem én tehetek róla személy szerint, mert kisgyereknek nem voltam ilyen. ilyenné tettek. és megint csak tudom, hogy ezen változtatnom kéne, de nem tudom, hogyan.

sokszor azt érzem, hogy kéne mellém valaki, aki megtanítja ezeket a dolgokat. a lemondást, a gondtalanságot. de a világ nem ilyen. az ember csak boldog szeretne lenni, de akármerre fordítja a fejét, nyomort és szomorúságot lát.

de vajon az, hogy legszívesebben kóborolnék a világban, nem azt jelenti-e, hogy menekülnék az itteni problémáim elől?
valószínűleg igen. de miért ne tehetném? talán az utam során bölcsebbé válnék, így mikor visszatérnék, már nem is tűnne problémának, ami most az.