általában tudom mit kell tennem. csak azt nem tudom, hogyan.
jelen esetben tudom, hogy el kéne veszítenem mindent, és neki kéne vágnom a nagyvilágnak, a sorsra bízva magam, hogy aztán megtaláljam a boldogságot. de nem tudom, hogyan kéne elkezdenem.
pakoljak be egy táskába, és induljak útnak? de merre? mondjuk sétáljak el Milánóig (mert ott éreztem csak boldognak magam), aztán tovább, amerre csukott szemmel fordulok?
gyarló vagyok, és materialistává nevelt ez a társadalom. nem én tehetek róla személy szerint, mert kisgyereknek nem voltam ilyen. ilyenné tettek. és megint csak tudom, hogy ezen változtatnom kéne, de nem tudom, hogyan.
sokszor azt érzem, hogy kéne mellém valaki, aki megtanítja ezeket a dolgokat. a lemondást, a gondtalanságot. de a világ nem ilyen. az ember csak boldog szeretne lenni, de akármerre fordítja a fejét, nyomort és szomorúságot lát.
de vajon az, hogy legszívesebben kóborolnék a világban, nem azt jelenti-e, hogy menekülnék az itteni problémáim elől?
valószínűleg igen. de miért ne tehetném? talán az utam során bölcsebbé válnék, így mikor visszatérnék, már nem is tűnne problémának, ami most az.
