Julie's private life

barbár egy családban élek. elengedtem a kutyát az udvarban, és hiába mondtam el előző nap vagy tízszer, hogy vigyázzanak, ha a kaput kinyitják, nehogy kiszökjön a kutya, anyám erről valahogy megfeledkezett, és a kutya kiment az utcára. nos, erre az ősök reakciója az volt, hogy pánikba estek, elkezdték hajkurászni Brúnót, az meg már csak hogy nem röhögött rajtuk. (következetesség nincs, és a későbbiekben sem lesz.) aztán én bentről szóltam neki, és visszajött. bezártam a kaput - kizárva a szüleimet -, és megfogtam a kutya nyakörvét, hogy visszavigyem a láncához, de előtte még megdorgáltam, sőt, kétszer ráütöttem a fenekére is. Brúnó megértette, hogy rosszat tett, megértette azt is, hogy haragszom rá, és bűnbánó kutya módjára levágta magát lapos kúszásba. erre jött apám, és belerúgott egyet, majd üvöltözve a helyére küldte, engem pedig utána, hogy kössem meg.
amint felocsúdtam a döbbenetből, közöltem apámmal fennhangon, hogy ezt nevezik túlkapásnak, és takarodjon amerre lát, majd bejöttem a szobába, és sírva fakadtam. aki ismer egy kicsit is, az tudja rólam, hogy nekem jobban fáj, ha egy állatot bántanak, mint amikor egy embert.
azóta apám hiába kér bocsánatot, hiába magyarázkodik. a szememben aki egy állatot bánt, a söpredék legalja. (nem mintha az ő esetében ez nem így lett volna már amúgy is.) anyám meg persze megint mellette áll, holott ő tudja a legjobban, hogyan érzek az állatok bántalmazása kapcsán. ő se szólt hozzám azóta. öcsém pedig kerül, hogy ne rajta csattanjon a haragom.
hát, ilyen is az én családom.
emlékszem, általános iskolában kellett fogalmazást írni azzal a címmel, hogy Az én családom. vajon, ha a fent leírtakat adtam volna be, most mi lenne velem...?